Szirének szomorú éneke | Kiera Cass: A szirén

A ​szerelem, amelyért érdemes kockáztatni.

Sok évvel ezelőtt az Óceán megmentette Kahlent a vízbe fúlástól, aki azóta szirénként szolgálva fizeti neki vissza a tartozását, és a hangjával a halálba csalja az embereket. Kahlen egyetlen szavával ölni képes, mégsem tud ellenállni a kísértésnek, hogy a szárazföldön töltse a napjait, figyelje az átlagos embereket, vágyakozva arra a napra, amikor újra szabadon beszélhet, nevethet, és élhet közöttük. 
Kahlen már beletörődött, hogy magányosan tölti szolgálata hátralévő idejét… Ám ekkor találkozik Akinlivel. A jóképű, melegszívű és kedves Akinli megtestesíti mindazt, amiről Kahlen egész életében álmodozott. Bár nem beszélhet vele, mégis hamar kialakul köztük egy kapcsolat, amit egyikük sem tagadhat… És Kahlen nem is akarja megtagadni. 
Az Óceán minden törvényét megszegte, amikor beleszeretett egy emberbe, és örökre el kell hagynia a fiút, ha az Óceán tudomást szerez az érzéseiről. De Kahlen elszánta magát, hogy miután egy életen át betartotta a szabályokat, most az egyszer a szívét fogja követni.

Kiadás: 2018, Gabo

Oldalszám: 296

Moly: 83 %

〰〰〰〰〰〰

Ismeritek azt az érzést mikor egy szeretett írótoknak új könyve jelenik meg? Ti pedig alig várjátok, hogy elolvashassátok? Aztán rájöttök, hogy ez lehet még sem olyan jó ötlet, de mégis adtok neki egy esélyt, hisz egy olyan valaki írta, akinek pár igazán jó sort köszönhettek. Aztán végül kiderül, hogy az egész könyv egy nagy csalódás.

Három ok amiért a Párválasztó messze jobb volt, mint ez a valami:

1. A humor- már az első ikonikus jelenetnél, -amiben America rátaposott Maxon lábára- tudtam, hogy imádni fogom a sorozatot. Azon a trilógián tudtam nevetni, és jól szórakozni. Itt erre esélyem sem volt. Depresszív volt, amivel nem is lenne probléma, ha nem lett volna ennyire béna.

2. America- ő egy rohadtul talpraesett lány volt, akit nem érdekeltek a szabályok, az elvárások. Volt személyisége, akarata és értelmes gondolatai. Kahlen ezzel szemben számomra egy idegesítő, nyafka kislány volt, akinek bár nehéz sors jutott, de azért lehetett volna sokkal rosszabb is.

3. A szereplők közti kémia- a Párválasztóban a kémia szinte kiteljesedőben volt, A szirénben pedig inkább csak a hiányáról tudok beszélni. Hogyan szerethetett egymásba két ember, akik ennyire nem illettek össze? Semmi értelme nem volt.

Ez a három ok pedig koránt sem fejezi ki azt, hogy mennyire nem szerettem ezt a könyvet, mert ez ennél sokkal összetettebb probléma. 

Nem szeretném elspoilerezni a könyvet, mert senkinek sem akarom elvenni tőle a kedvét, de nagyon pocsék ötlet volt ez a történet.
Az első oldalakon megismerünk egy családot, akik hajóúton vannak. A hajó elsüllyed, de a főszereplőnk, Kahlen nem akar meghalni. Az Óceán megkegyelmez neki, ha cserébe szirén lesz. Kahlen bele egyez. Száz évig kell szolgálnia az Óceánt úgy, hogy közben senkivel sem beszélhet. 

Szóval Kahlen. Hisztis, depressziós, aki nem bírja elviselni a sorsot, amit magának választott. Nem mondom, hogy olyan kellemes lehet száz évig élni úgy, hogy a családod meghal körülötted, és nem köthetsz kapcsolatokat. De basszus száz év alatt, rengeteg helyre elutazhat, követheti a divat változását, a világ változását, és rengeteg mindent megélhet.

Az egész ötlet, amit a sziréneknek teljesíteniük kell, hogy szolgálják a tengert rohadtul értelmetlen, sőt szörnyű volt. E regény előtt a Pretty Stolen Dollst olvastam, és esküszöm, hogy A szirén sokkal betegebb volt.

Ez nem egy olyan hosszú könyv, így legalább könnyű volt vele haladni, ami azért egy jó kis pozitívumnak mondható el. Azonban Kahlent sehogy sem tudtam megkedvelni, és nagyon sok szereplőnek idegesített még a neve is. Akinli is egy szörnyű karakter volt. Mármint értem, hogy cuki, kedves meg minden, de ez nekem édes kevésnek tűnt egy igaz szerelemhez. Az egész regénnyel az volt a problémám, hogy túl amatőr volt, de még ezt is el tudnám nézni, mert ez volt Kiera Cass első könyve.

Az egész problémám az volt, hogy rohadtul depresszív volt, és beteg. Az Óceán viselkedése, nagyon fura volt, pedig én imádom a vizet. Másrészt Kahlen szemszögéből is végig követni jó pár hónapot nagyon depresszív volt. Valamint még ott voltak azok a tipikus amatőr hibák, amik után jó sok kérdés vetült fel bennem, de ezeket inkább nem írom le. Mindenesetre a szirén létre utalnak, és arra, hogy ha lejár a száz év, hogy tudnak utána normálisan élni? Erre volt egy megoldás a történetben, de én abszurdnak tartottam, meg azt is kétlem, hogy például egy ilyen lány, mint Kahlen ezután csak úgy normálisan tudna élni.

A vége is szörnyű volt. Ez a kényszeredett nyálas befejezés nekem borzasztóan giccses volt, és semmi fantázia nem volt benne. Nagyon unalmas volt, és miután végleg befejeztem, akkor is úgy gondoltam, hogy ez nem volt jó könyv.

Csillagos értékelés:

Nehéz elhinni, hogy ugyanaz az ember írta ezt a történetet, mint a Párválasztót. Pedig így van. A névtől pedig egy könyv egyáltalán nem válik jobbá. Sajnos nekem ez nem tetszett, valahogy sejtettem már az elején, hogy nem lesz a kedvencem, de hogy idegesíteni is fog arra nem számítottam. Azt a maradék egy csillagot két másik szereplő miatt adom, és azt a felet pedig az itt-ott jó részekért.

Kedvenc idézetek: 

,,A könyvek világát mindig biztonságosabbnak tartottam a sajátomnál. Akármi is történt azon a napon, abban az évben, mindegyik könyvben volt egy történet, amelyben valaki legyőzte a sötét sorsát. Nem voltam egyedül."

,,A város, ami sosem alszik, tökéletes hely volt a lányok számára, akik szintén sosem alszanak.''

Kinek NEM ajánlom? Aki rosszul van a nyálas romantikus történetektől, és nem akarja felvágni az ereit olvasás közben. És annak sem ajánlom, aki szereti a jó fantasy könyveket, mert ennek köze nincs hozzá. 

Aki szereti, annak bocsi! xxx