T. M. Frazier: King

Nincs hol laknia. Nincs mit ennie. Nincs kihez fordulnia. Doe nem emlékszik a múltjára. 
A hírhedt nehézfiú most szabadult a börtönből. King az az alak, akivel jobb nem szembekerülni, mert vérrel, fájdalommal, szexszel, vagy ezek kombinációjával fizet meg az ember. King jövője azon múlik, hogyan tudja egyensúlyozni az életét. 

Doe történetét homály fedi. 

Amikor sorsuk összefonódik, rá kell döbbenniük, hogy a folytatáshoz meg kell tanulniuk elengedni addigi életüket. 

  

Kiadás: 2018, Könyvmolyképző

Oldalszám: 328

Moly: 92 %

〰〰〰〰〰〰

  

Imádtam minden egyes sorát, jó a végét nem annyira, de ennyire ne szaladjunk előre...

Rájöttem, hogy rohadtul mazochista vagyok, vagy valami, de egyszerűen rajongok az ilyen Stockholm szindrómásféle romantikus történetekért. A főnök, a Kilenc perc és most már a King is.

Nagyon régóta szemezek már ezzel a regénnyel. Már csak azért is el akartam olvasni, mert az egyik Könyvmolyképzős kihíváshoz kell valamilyen rázós könyv. Aztán amikor megláttam egy értékelésben, hogy hasonlít a Kilenc percre rögtön tudtam, hogy el KELL olvasnom.

Nagyon erős kezdést kapunk, ami szerintem nagyon fontos mert a könyv első oldalai nagyban meghatározzák az egész történetet. Ahogy megismerjük Kinget és Preppyt, betekintést nyerünk abba, hogyan váltak azzá, aki ma lett belőlük.

Doe története szomorú, és szívszorító. Rossz volt arról olvasni, hogy mire kényszerült úgy, hogy semmire sem emlékezett az életéből. Minden megváltozik akkor, mikor találkozik Kinggel. Az egész történetet váltott szemszögeken keresztül olvashatjuk, aminek hála mindkét főszereplő életébe betekintést nyerünk.

Kezdetben nem annyira tudtam megkedvelni a történetet, de valami mégis teljesen megfogott benne, ami miatt alig bírtam letenni. Ahogy pedig olvastam, úgy vált egyre inkább a kedvencemmé. 

Minden esemény, minden párbeszéd, és minden karakter annyira jól össze volt rakva. Annyira nagyon jól fel volt építve, hogy érzelmek sokaságát zúdította rám. Imádom azokat a könyveket, amik hatással vannak rám, és ez minden tekintetben ilyen volt.

Preppy az egyik legnagyobb kedvenc szereplőm volt, pedig én próbáltam nem szeretni, hát nem sikerült. Iszonyú jópofa volt, aki mintha még mindig csak egy nagy gyerek lenne. Mellette annyira jó volt olvasni, hogy mennyire oda figyel a barátaira, és hogy milyen könnyen kiismeri őket.

Bear karakterét is nagyon könnyű volt megkedvelnem. Szerettem a beszólásait, és főleg a végén volt rohadtul igaza. 

Doe egy olyan lány, akire alaposan rá járt a rúd, mégis lenyűgözően erős karakter volt. Rögtön megkedveltem, hogy nem bírja befogni és, hogy ilyen jó karaktert csinált belőle az írónő. 

Kingről pedig nem is tudom mit mondhatnák. Egy barátnőm szerint az lesz a végeztem, hogy valami nagyon kétes, sötét alakkal hoz össze a sors, de hát mit csináljak, ha a könyvekben egyszerűen lenyűgöznek? :D Imádtam Kinget, párszor mondjuk jól megütöttem volna, de amúgy egyáltalán nem csalódtam benne. Szomorú volt a történetét olvasni, mégis attól eltekintve, egyáltalán nem volt depresszív karakter. Imádtam azt, hogy tetovált. Értett a rajzhoz, Doe úgy szintén, ez az én művész énemet rögtön megfogta.

Doe és King együtt pedig valami iszonyú jó. Nem akarom elspoilerezni a történetet, de egyszerűen imádtam róluk olvasni.

A könyv mozgató rugói a titkok, az erotika és a szórakoztatás. Engem iszonyatosan szórakoztatott, rengetegszer nevettem fel, amitől még inkább tökéletes könyvvé vált. Komoly volt, ahol kellett, és szórakoztatott, ahol kellett. Meg volt benne az igazi egyensúly. Az egész könyvet végig követi a krimi, mert rengeteg minden fokozatosan derül ki. Tele voltam kérdésekkel az egész olvasás alatt, és ezt mi sem bizonyítja jobban mint, hogy egy huzamban kevesebb, mint hat óra alatt kiolvastam. Az erotikus részek sincsenek túlsúlyban, jó azért azt sem állítóm, hogy kevés lenne, de egyszerűen az egész rohadt jó volt.  

A végével kapcsolatban kicsit csalódott vagyok. Tudtam, hogy lesz egy nem túl kellemes csattanó, de ez mélységesen elszomorított. Már a vége felé is a könnyeimmel küszködtem, de a végén már tényleg azt hittem, hogy elsírom magam. Hol a francban van már megint az a folytatás? :)

Csillagos értékelés: 

Gondolkoztam azon, hogy levonok egy fél csillagot a vége miatt, de aztán rájöttem, hogy az nem a könyv hibája. Mindössze én tartok egyetlen dolgot felesleges eseménynek... Észveszejtőn tökéletes volt, és bárcsak ne lett volna ilyen hamar vége. A legfontosabb pedig az, hogy az a bizonyos már oly sokszor emlegetett plusz is meg volt benne. Egyszerűen imádtam, csakúgy faltam az oldalakat. Amikor reggel felébredtem az első gondolatom ez a könyv volt. Már megint rájöttem arra, hogy az ilyen történetek miatt szeretek olvasni. 

Kedvenc idézetek: egyszerűen az egész, már most azonnal újra olvasnám. 

,,– Hol töltötte az elmúlt néhány évet? – Eszembe jut, hogy a tegnap esti bulival King visszatérését ünnepelték.

– Egy állami intézményben.

– Egy főiskolán?

– Börtönben."

,,– Menjünk? Hová? – kérdeztem.

– Randizni – felelte összevont szemöldökkel, mintha csak még jobban zavarba hozta volna a kérdésem.

– Veled?"

,,– Mindannyian csak fel-alá szaladgálunk, és tesszük a jelentéktelen dolgainkat. Egyetlen életünk van, egyetlenegy, mégis túl sok időt töltünk olyan dolgokkal, amikkel nem is akarunk foglalkozni. Én ezt nem akarom."

,,– Ruha van rajtam – próbáltam túlkiabálni a motor hangját.

King magához rántott.

– Azt hiszem, mostanra már mindketten tudjuk, hogy szét tudod tenni a lábad, szóval ne rinyálj!''

Kinek ajánlom? Őszintén mindenkinek, aki hozzám hasonlóan valamiért oda van az ilyen 'elcseszett', durva könyvekért, mert az garantáltan imádni fogja!